"Sokszor nem tudjuk, hogy mennyi mindent tesz értünk a testünk.

A szomatodráma során megtudtam köszönni drága szerveimnek az együtt működést, hogy egyáltalán meggyógyultak. Ez mélyen hatott rám, még több figyelmet és szeretetet tudtam nekik nyújtani. Figyelünk-e testünkre, hogy éppen mire van szüksége, szeretjük -e őt?

Már a délelőtti kiscsoportos foglalkozásokon egy csomó minden feloldódott és letisztult bennem, habár ez még csak a kis színpad volt.... délután jött a várva várt nagy fellépés, ahol közösen szerepekre osztva együtt játszhattunk. Újra gyerekek lehettünk, élvezhettük a felhőtlen színpadi játékot, ami sokszor drámává vagy egy karikatúrává alakult főhősünk számára. Együtt sírtunk és nevettünk és úgy érzem, hogy egymás támaszai is voltunk, megpróbálva a nehéz terheket lerakni...Hatalmas élmény volt számomra! Köszönöm drága Gabó!" (I)

"ha meghervadt a rozmaringág, hát illatát táncold tovább…"

Szétszed a valóság, az internet, a viszonyulás, a megfelelés. Ami megtart: a heti jóga… Halász Gabó Lélek tere: a lecsendesülés, a test és lélek magába nézése. A "tükör által homályosan" állapotból való kilépés pillanatai. Ilyen pillanat volt, a tegnapi szomatodráma-nap is, amikor – ha csak töredékesen és részleteiben is, de – megélhetővé vált a "színről-színre" katarzisának gyógyító valósága.

A családállítás megtapasztalt lélekváltásai ismeretében nyitott szívvel és persze jócskán telepakolt batyuval érkeztem. A nyitott szívhez fontos volt, hogy a Gabó által előzetesen átküldött linkeken közvetlenül a módszer megalkotójától, Buda Lászlótól hallhattam a célról és a bejárni kívánt út egyes állomásairól.

Amikor körbe ültük egymást és vágyainkat, a levegőben vibráló feszültség ellenére is otthon éreztem magam. A ráhangoló gyakorlatok segítettek abban, hogy milyen témát vegyek elő batyumból. Úgy éreztem, hogy itt és most a testi szinttel kell foglalkoznom – az elmúlt években elsőszámú ellenségemmé előlépett pajzsmirigyemmel.

Egy objektív beszámoló arról szólna, hogy már több évtizedes lelki traumáim, stresszhelyzeteim, a belém nevelt "jó kislány" elvárásoknak megfeleléseim során mindig a pajzsmirigyem húzta a rövidebbet. Folyamatosan emelkedő TSH-értékeim a gyógyszerezés ellenére – az életmódváltás korlátai és kifáradás okozta falánkságaim okán – súlyom jelentős gyarapodását okozták. Az elmúlt évben egy radikális fogyókúra és a rendszeres mozgás (jóga, pilates, úszás) sokat javított a helyzeten, de amint jött a tél és visszatértem korábbi feladataimhoz, illetve életrendemhez, újra kezdődött az alapvetően a pajzsmirigy alulműködés indukálta testi és lelki ringlispíl.

Az előkészítő játékok során megrendítő volt a testemmel való találkozás. Persze, tudja az ember így fejben, hogy "test-lélek-szellem" hármasában a teste a lélek kápolnácskája és azt rendben kell tartania (takarítani, szellőztetni kell, néha megújítani a festést), de amikor kimondtam, hogy "Kedves Testem!" – megrökönyödtem. Lelkiismeretfurdalást éreztem… hogy én ezt még soha sem tettem! Hogy a testemtől csak követeltem, számon kértem, de én nem adtam. Magától értetődő volt számomra a jelenléte, s kamaszként csak hibáit láttam, csak elégedetlenkedtem. Aztán – szerencsés vagyok, mert a jász nőkön 40 éves korukig nem fog az idő – egyszer csak elkezdte "benyújtani a számlát". Én pedig méltatlankodtam és panaszkodtam. De az nem jutott eszembe egyetlen egyszer sem, hogy köszönetet mondjak. Most pedig, amikor megtettem, magam is elcsodálkoztam, hogy mennyivel jobban éreztem magam a bőrömben: a testemben.

Amikor a következő játék során testi panaszomat – pajzsmirigy gondomat – el kellett mondanom az orvosnak, meglepett, milyen nehezen sikerült. Hisz megszoktam, hogy nem beszélek róla (amikor először tettem ezt egy orvosnak évtizedekkel ezelőtt, és kérdés kérdést követett, felírt nekem egy gyógyszert, s azt javasolta, hogy az interneten nézzek utána a kérdéseimnek, bőven találni fogok információt). Nos, a hosszú idő alatt tüneteim már annyira megszokottakká váltak (torokszorítás, kiszáradás, rekedtség, elnémulás, hangulatingadozás, megmagyarázhatatlan indulatok, tehetetlenség, düh, félelem, fáradtság, aluszékonyság, határtalan éhségérzet, falánkság, jelentős súlyingadozás), hogy teljesen eljelentéktelenedtek számomra, fogalmazhatnánk: életem részévé váltak. Ezt inkább egy szimbolikus folyamatként sikerült szavakká formálnom: "mindenkinek megvannak a maga sárkányai, amelyekkel nap mint nap meg kell küzdenie."

A harmadik játék során, amikor szembe találtam magam pajzsmirigyemmel, inkább 'róla', mint 'vele' beszéltem. Annyi düh és indulat volt bennem, hogy minden figyelmemet lekötötte az, hogy tárgyilagos és tárgyszerű maradjak. Úgy éreztem, egy fal van közöttünk, de ez jól is van így. Panaszáradatomat hallgatása csak fokozta, de igyekeztem fegyelmezni magam. A találkozás és annak felszabadító érzése viszont elmaradt. A témák és a játékok sok tanulsággal szolgáltak számomra – akár szereplő, akár szemlélő voltam. Ezek elsősorban a saját élethelyzetemben történő hasonlóságok felismeréséből adódtak (pl. a gyász, a hiány feldolgozása, a házasság során a női szerepben elszenvedett sérülések, a felnőtt gyermek önállósulásának konfliktushelyzetei) és elgondolkodtattak, s egyben észrevehetően

megkönnyebbülést is jelentettek számomra. Mire főszereplőként sorra kerültem, a témám – mármint pajzsmirigy alulműködésem – már olyan jelentéktelennek tűnt a többiekéhez képest, hogy szinte restelltem elővezetni. A Pajzsmirigy mellett a két megszemélyesített testi tünet: a Falánkság és a Súlygyarapodás szoros egymáshoz kapcsolódásaként állítottam be a szereplőket a kiinduló kép alkalmával. Azután ők "kapcsolati képviselőként" helyet változtattak, mozogni és beszélgetni kezdtek. Letükrözték renyheségemet, az engem már eluraló alapvető érzést, hogy feladom az egészet. Ernyedten leültek: elhagyták magukat és veszekedni kezdtek. Egymást hibáztatták, azután pedig Falánkság és Súlygyarapodás közösen Pajzsmirigyet, aki tehetetlen volt és elkeseredett. Nem értette az egészet. Kívülről néztem, és Gabó megkérdezte, ismerős-e számomra kapcsolati szempontból a kép. Nem ugrott be semmi. Akkor kérte, cseréljek helyet

Pajzsmiriggyel. Beültem a helyére és megéreztem, mennyire szorongott, mennyire feszült volt, tehetetlen és kiszolgáltatott. Megsajnáltam. Most először életemben. Közben Súlygyarapodás elkezdett dicsérni. Hogy nem is vagyok kövér, hogy jól nézek ki így, ahogy vagyok – és a szép dolgokat látta meg a külsőmben. Meglepetésemre ezt el is mondta nekem.

Azt kérdezte Gabó: "Szokta ezt neked valaki mondani?" S akkor nyilvánvalóvá vált, hogy mégiscsak van kapcsolati szint a hozott témámban: Súlygyarapodás átváltozott a Családdá és Falánkság a Külső elvárásokká (munkahely, ismerősök, barátok, stb.). Gabó pontosította a kérdést: "A Férjed szokta ezt neked mondani?" – mármint hogy szép vagy, hogy jól nézel ki, stb.) S én azt mondtam, hogy igen. De miközben ezt kimondtam, tovább gondoltam és belül rájöttem, hogy bizony, az már nagyon régen volt. Pedig szeretném, ha ez ma is így lenne. Ha a férjem ma is mondana nekem szép és megerősítő, szeretetteljes és biztató szavakat. Tudatosult

bennem, hogy számomra ma is az a legfontosabb, hogy – hiába az évek múlása és a három gyerek, illetve minden nehézség, stressz és feladat – külsőleg is megfeleljek neki: hogy ugyanaz a csinos, szép és gondozott nő legyek, mint aki megismerkedésünkkor. Mert értelmezésemben minden üzenete arról szól, hogy ha nem, akkor nem fog szeretni – csak egy példa az általa többször is mondottak közül: "a kövér nők lusták és piszkosak", s ha valakit dicsér, elismer, példaként mindig csinos, fiatal, vékony és szép nőket hoz fel.

Nekem pedig, aki folyamatos teljesítménykényszerben élek – a családban és a munkahelyen -, amely elviszi az idő és az energia nagy részét, túl kell feszítenem magam ahhoz, hogy a külsőmmel kapcsolatosan az évtizedek során beidegződött elvárásainak megfeleljek. Az erre vonatkozó személyes (férj), sőt a családi (a gyerekek felnőttek, a szekszárdi rokonok inkább csipkelődnek) pozitív visszajelzések pedig az utóbbi időben egyre inkább hiányoznak, illetve számonkérővé, negatívvá váltak. (Az is most kapcsolódott össze bennem, hogy a verseim közül

pontosan erről szól, csak gondosan elkülönítettem ezeket az érzelmi verbalizálásokat az értelmemtől – pl. "ha meghervadt a rozmaringág, hát illatát táncold tovább…) Mindez azonban csak nagyon lassan és belsőleg, a játék további részében és annak befejezése után tudatosult bennem. Amikor Pajzsmirigy visszatért a játékba, szinte boldog voltam, hogy beszélhettem vele (ellentétben az első, távolságtartó, hideg "el-beszéléssel"). Jól esett mosolyognom rá, jól esett megölelnem – szívesen sírtam is volna vele együtt. Olyan jó volt, hogy megértő, sőt megbocsátó volt velem. Minden porcikámmal éreztem a bizonyosságot, hogy szeretem, és hálás voltam, hogy ő is szeret.

A játékot lezáró körben sokat jelentett a szereplők visszajelzése arról, hogy a kezdeti feszült, ideges helyzet és viszony hogyan vált oldottá és megértővé, sőt, bensőségessé. Nagyon hálás voltam nekik. Megdöbbentett, mennyi köszönet volt bennem Súlygyarapodás/Család iránt kedves, dicsérő és szeretetteljes szavaiért, Pajzsmirigy mosolyáért és öleléseiért – és magam sem hittem el, de a játék után szabadabban tudtam nyelni, már nem forrt torkomra a szó.

A zárókörben pedig már mindannyian nemcsak jobban voltunk, de jobbak

is voltunk kicsit! Talán attól, hogy cipelni való terheink könnyebbedtek meg.

Köszönet érte a szomatodráma módszerében avatott és biztos vezetőnek bizonyult Halász Gabriellának (Gabónak) és a résztvevők kölcsönös bizalmának a szekszárdi Lélek Terében. (T)

"Ahogy ígértem, leírom az élményeimet a szomatodrámával kapcsolatban. Azzal kezdeném, hogy nekem egy nagy élmény volt, legalább olyan felemelő, mint amilyen felkavaró, és biztos vagyok benne, hogy nagy hatással van/lesz rám.

Már van tapasztalatom pszichodrámával kapcsolatban, ezért nagyjából el tudtam képzelni, hogy mire számíthatok, de sokkal jobb és erősebb élmény volt, mint amit előzőleg feltételeztem. Egy kicsit aggódtam, hogy sikerül-e ilyen kevés idegen embernek összehangolódnia ennyire rövid idő alatt. Nagyon jól sikerült az ismerkedés és a ráhangolódás, amiben biztosan nagy szerepet játszott a tapasztalatod és személyiséged, de a módszerek is nagyon jók voltak. A Garden party alatt kizökkentünk a szorongó várakozásból, és a "Kedves testem" gyakorlat alatt már nagyon mély és katartikusérzésekhez és felismerésekhez jutottam, és a párom is. Ez utólag is és akkor is nagyon megdöbbentett,

és megadta az alap hozzáállást az egész naphoz.

Gondolkodtam utólag, hogy miért volt már ez a gyakorlat is ilyen elementáris erejű. Biztosan benne volt az akarat mindkettőnk részéről, és egy önismereti alap. Az is fontos volt és nagyon biztonságossá tette a játék terét, hogy nagyon nyugodtan és kedvesen, egy természetes megengedéssel magyaráztad el, hogy mire számítsunk, és kihangsúlyoztad, hogy az irányítás nálunk van, azzal jó megelégedni, ahová jutunk. Nekem, mint hivatásos megfelelési kényszeresnek ez nagy szabadságot és erőt adott: fel lettem hatalmazva, és úgy tűnik, éltem is vele. Ezzel együtt döbbenetes volt a testemhez beszélni, ez az egyszerű nézőpont-váltás nagyon erős felismerésekhez vezetett és önmagában gyógyítóan működött.

Sosem tudtam eddig megfogalmazni, hogy egész életemben a lehetetlent akartam a testemtől, és most bocsánatot tudtam kérni tőle. Már csak ezért is nagyon hálás vagyok.

A játékoknál sokat segített az a kiindulás, hogy három testrészt kellet megnevezni. Már ezzel is megkezdődött a figyelem befelé fordítása. Szerintem nagyon jól és érthetően magyaráztad el, és segítettél nekünk ebben. A gyakorló játék délelőtt elég volt hozzá, hogy saját magunk is megtapasztaljuk szereplőként vagy állítóként, hogy hogyan működik. Később pedig a "nagy" játékoknál is szépen és finoman tartottál meg minket a befelé koncentrálás mellett. A többi pedig tényleg úgy ment magától,

ahogyan azt az elején elmondtad. A pszichodrámához képest sokkal egyszerűbben és koncentráltabban zajlottak a játékok, és nagyon hamar ráismert a főszereplő, hogy milyen konfliktust állított fel valójában a játéktérben. Az én játékomnál is nagyon világosan kirajzolódott az alapkonfliktus: mindenféle erőfeszítés vagy belemagyarázás nélkül egyszerűen megjelent a szemem előtt.

Ezen is gondolkodtam, hogy miért működött ilyen jól. Először is, már azzal elvittük a fókuszt befelé, és a további racionalizálást megakadályoztuk, hogy kiindulásnak három testrészt neveztünk meg. Ez elvitte egy olyan szimbolika felé a figyelmünket, amiben nem tudtunk nem befelé figyelni, hiszen a testrészeink belül vannak. Valami belsőt tettünk ki kívülre – minha az érzelmeinket tettük volna láthatóvá. Nekem nagyon könnyen ment megnevezni a három testrészt, és ezzel azonnal kivettem az agyalásom hatóköréből a problémát, amivel dolgozni kartam. A szereplők pedig olyan dolgokkal azonosultak, amik/akik elvileg nem tudnak beszélni, így az automatikus belemagyarázás és értelmezés sokkal nehezebb. Annak ellenére, hogy a szabadság sokkal nagyobb volt itt, mint akár a drámában, akár a családállításban, ezzel a nagyon erős leegyszerűsítő szimbolikával mégis a végén tényleg az érzéseink és az alapkonfliktus jelentek meg a szereplőkön keresztül, minimális értelmezéssel. Nagyon sokat és jól segítettél a játékok során azzal, hogy finoman irányítottad a folyamatot, mindig afelé, hogy a spontán folyamat dolgozzon.

Szóval ez a drámajáték egyszerre volt szigorúan leegyszerűsítő és elvonatkoztató, és közben

spontán és szabad. Szerintem nagyon jól kalauzoltál minket benne, érezni lehetett a lelkesedésedet és a támogatásodat. Nekem nagy élmény volt, és köszönöm, hogy részt vehettem benne!" (K)

Kedves Gabi!

Kérlek, engedj meg pár gondolatot a mai napi, életem első SzomatoDráma foglalkozásáról.

Reggel kicsi izgalom volt bennem még, de nagy kíváncsisággal vártam az eseményt. Ez az izgalom az első 30 perc után szertefoszlott, köszönhetően Neked, aki mindenben a segítségünkre voltál.

Amikor az éles játékra került a sor és jómagam voltam a Fószereplő, olyan dolog jött fel belőlem – akaratlanul-, amire nem is számítottam, mert eredetileg nem ezzel készültem. A játékom végére úgy érzem, hogy a "dolog" meg/feloldódott és nagy megkönnyebbüléssel sikerült zárnom mint Főszereplő.

Ami a Mások játékát illeti, hihetetlen volt számomra, hogy mint segítő, a Főszereplő játékába sikerült beilleszkednem úgy, hogy az adott pillanat érzései vezéreltek, amik nagyban segítették a Főszereplő játékát.

Összességében nagyon örülök, hogy részt vettem rajta, sok tapasztalattal gazdagodtam, és Hála és Köszönet a sok segítségért Neked!

Hazafelé az autóban a rádió is megüzente:" Let it be" (R)

"Kedves Gabó!

Szeretettel küldöm a visszajelzésem: kissé szorongva indultam neki a napnak, 10.00 órakor

kezdtünk, 10.05-kor már sírtam… először, de nem utoljára. Ennyire rövid ideig tartott, hogy számomra teljesen ismeretlen emberekben ennyire megbízzak. Tartottam attól, hogy hosszú nap lesz, esetleg érdektelen leszek, de nagyongyorsan telt az idő és fantasztikusan izgalmas volt. Az elején kialakult bizalom végig fenn tudott maradni, minden szereplő "hatalmas" érzéseket tett ki, élt át. Rengeteget sírtunk, de mindig volt egy nyugvó pont, egy megkönnyebbülés,feloldódás. Ha nem tudtam volna, hogy gyakorlati órán vagyok, az gondoltam volna, hogy profi játékvezetővel van dolgom. Gabi minden mondata, gesztusa, segítsége a helyén volt: mindig csak annyit mondott és mindig pontosan ott és akkor, amikor arra szükség volt. Hazafele a "szégyentelen" szó jutott eszembe: idegenek emberek, gátlások nélkül adták át magukat nagyon mély érzelmeknek – ez számomra döbbenetes élmény volt, korábban nem tapasztaltam ilyet, pedig a drámajátékot, pszichodrámát és a családállítást is kedvelem, ismerem. Arra számítottam, hogy egy ilyen hosszú, érzelmileg terhelt nap után nagyon fáradt, kimerült leszek, de az ellenkezője történt: még szombat este és vasárnap is egész nap "pörögtem": főztem, takarítottam, kertészkedtem, kislányommal tanultam, játszottam, olvastam, készültem a következő heti feladataimra – könnyűnek, vidámnak és hatékonynak éreztem magam."

Köszönöm az élményt! (A)

"Kedves Gabó,

nagyon köszönöm Neked a lehetőséget a szomatodráma megismerésére. Nagyon jól felépített nap volt. Tetszett, ahogy kintről közelítettünk önmagunkhoz, ahogy fokozatosan ismertettél meg, léptettél a szomatodráma lépcsőin és ezáltal segítve a csoport megérkezését, kapcsolódását egymással és sajátmagunkkal. Számomra biztonságot adó volt, hogy Te is beléptél a ráhangoló játékokba, ezzel egyben megérezhettük, hogy a szomatodráma miként is fogja az önismereti utunknak a térképét kiszélesíteni, növelni, előbbre léptetni. Megható, elérzékenyítő volt látni, ahogy egy-egy játékban felismerődött, megértődött egy-egy fizikális érzet, panasz, amit a testünk már régóta próbálkozik üzenni sikertelenül nekünk, ahogy egy játékban kibomlottak annak részletei, elemei és összetettsége. Izgalmas volt látni, ahogy a fizikális sík, megjelenése leképeződik a kapcsolat világunkkal, a lelkületünkkel és megjelenik a gondolodásunkban, gyakorlatilag teljesen áthat minket. Megérezhettük, hogy az egész egy dinamikus hálózat, melyben bárhol változás történik, tovarezeg az egész rendszerünkön beleértve a környezetünket is. Érdekes volt látni, ahogy egy kis párbeszédet kezdeményezünk a testünkkel, mennyi minden belevetítődik a belső világunkból, leképeződik a külvilággal való kapcsolatunkból, hogy csak az tud megjelenni fizikálisan, ami körülöttünk van, amiben vagyunk és az ahhoz tartozó hiedelem, érték világunk. A játékokkal minden mozaik, puzzle darab a helyére kerül vagy legalábbis közelebb a helyéhez, mely által egy tengelyre kerülhet újra a test, lélek, szellem, mely által autentikusabb működés jöhet létre, így elősegítve a lét könnyedségét, ténylegesebb tapasztalását. Hálás vagyok Neked, amiért beleláthattam, tapasztalhattam, átélhettem ezt az önismereti technikát is. Szeretettel, "(Á)

Családállításokon, pszichodrámás és irodalomterápiás foglalkozásokon vettem már részt, ezért felkeltette érdeklődésem a szomatodráma módszere is. Az alkalmat kíváncsian vártam, Gabóhoz évek óta járok jógára, és sokoldalú tanultsága, valamint szakmai tapasztaltsága garancia volt számomra arra, hogy megérje erre egy napomat rászánni. Nem is kellett csalódjak, élményt jelentett számomra a módszer kipróbálása, megtapasztalása.
A bemelegítő feladatok érdekesek voltak, és míg többen azt jelezték vissza, hogy nehéz volt testi szervükhöz beszélni, én úgy éreztem, hogy számomra ez nem jelent problémát. 
A saját történetem egy gyulladt fogtól, illetve fog-ínygyulladástól jutott el egy családi állapotig. Hasznos volt, hogy kívülről is láthattam, majd szerepbe kerülve belülről is megélhettem a helyzetet. A szituációban sikerült családtagjaim helyzetét is jobban megértenem, illetve láttam, hogy miben érdemes változtatnom saját viselkedésemen.
A program összességében érdekes és tanulságos volt, mások történetei is megérintettek. Az egyik történetben ráadásul kulcsszereplő voltam, melyben egyik társam fájdalmas veszteségét oldhattam megjelenített múltbeli házastársaként. 
A csoporthoz kapcsolódó fontos körülmény, hogy néhány nappal a program után enyhült, szinte megszűnt a gyulladás az ínyemnél. Bízom abban, hogy a fennálló problémás családi helyzetet a látottak-tapasztaltak alapján kellő empátiával kezelve sikerül azt a közeljövőben rendeznem. A jövőben szívesen fogok részt venni szomatodrámás foglalkozáson a csoportvezető szervezésében. (T)

"A szomatodráma engem megerősített abban a hitemben, hogy mindig hallgassak a "belső hangomra". Ne bizonytalanítson el a külvilágtól érkező,zavarba ejtő, esetleg kellemetlen jelzés, rám nézve kényelmetlen megnyilvánulás. A játékok során, amelyekben részt vettem,a legmeghatározóbb ennek az érzésnek a megélése volt. A nap során megtapasztaltam ismét, hogy mennyire fontos egy ember életében, hogy merjen egy kicsit gyermek maradni, merjen könnyed lenni, és ne felejtsen el játszani. Természetes a szó szoros értelmében értem itt a játékot, és nem emberi játszmákra gondolok. Épp ezeknekaz úgynevezett emberi játszmáknak a könnyebb megélése szempontjából érzem nagyon fontosnak ezt. A főszereplők történeteit megismerve, az érzelmi reakcióikat végig kísérve vált egyre erősebbé bennem a felismerés, hogy ne engedjem meg magamnak azt a lelki luxust, amellyel tovább rongálom a lelkemet, testemet, betegítem meg magam, mert rágódom, mert "túlságosan komolyan veszek mindent, és mindenkit", mert én felnőttem. 58 éves vagyok. Na és? Azon fogok "dolgozni", hogy minden napom természetes része legyen újra a humor, a játék, ..."legyen úgy, mint régen volt.."

Milyen egyszerű,ugye?! - nagyon köszönöm Gabó, hogy segítettél vissza találnom a felismeréshez, önmagamhoz. Köszönöm a többieknek, akikkel együtt éltem át ezt a napot, és bízom önmagamban, abban, hogy a legkeményebb napokon sem felejtek el a jövőben játszani, optimistán, humorral tekinteni a kihívásokra.

Megígérem, hogy elmondom,egyszerű volt-e,és sikerült-e:)))" (É)